Szabó Szonja: „Itt nem pusztán egy életrajzról van szó, hanem egy emberi történetről, sok dilemmával, konfliktussal, belső feszültséggel.”
2025. július 28. | 1359
A Lechner-filmmel kapcsolatban megkerülhetetlen téma, hogy nem pusztán egy száraz és „vontatott” dokumentumfilmről beszélünk, hanem egy fikciós jelenetekkel tarkított drámai történetről, mely kellőképpen érzékelteti Lechner Ödön életútját, emberi mivoltát és nem csupán csak szakmai karrierjét és munkásságát.
A film dramatizált jellegéről, nehézségekről, kihívásokról, célokról, az építészet hétköznapi környezetbe való emeléséről beszélgettünk a Lechner örökség rendezőjével és forgatókönyvírójával, Szabó Szonjával.
– 2022-ben elnyerted a Magyar Mozgókép Díjat rövid dokumentumfilm kategóriában a Jankovicsok c. filmrendezésedért. 2025-ben egy újabb rövid dokumentumfilmet rendeztél, „A mi lányunk” címmel, mely jelölt volt az idei Magyar Filmszemlén. Azonban az egészestés dramatizált dokumentumfilm műfaja és megalkotása neked is új kihívást, új élményt jelenthetett. Mi volt a motivációd, hogy elvállald ezt a munkát, mi alapján döntesz egy-egy film rendezéséről? Milyen szempontokat veszel figyelembe ilyenkor?
Szabó Szonja: A döntéseimet mindig a téma határozza meg. Fontos, hogy valamiért relevánsnak érezzem – akár személyesen, akár társadalmilag –, és az is számít, hogy látok-e benne olyan rétegeket, amelyekről érdemes beszélni. A Lechner-film esetében izgalmas volt, hogy egy ismertnek tűnő, de valójában elég kevéssé feldolgozott életút került előtérbe. A produceri megkeresés után hamar világos lett, hogy itt nem pusztán egy életrajzról van szó, hanem egy emberi történetről, sok dilemmával, konfliktussal, belső feszültséggel.
A dramatizált dokumentumfilm műfaja egyébként nem volt teljesen új számomra – korábban is dolgoztam hasonló formában. De fontosnak tartom leszögezni, hogy számomra ez nem művészi kibontakozási terep, hanem eszköz: arra szolgál, hogy közelebb hozza a múlt szereplőit, akikről gyakran csak egy-egy fotó vagy néhány száraz adat maradt ránk.
– Mikor Szemán Róbert producerünk felvázolta a film ötletét és megosztotta veled a Lechner családról szerzett információit egy hosszú munka vette kezdetét. Az elmúlt egy éved Lechner Ödön életútjának kutatásával telt, az összes róla szóló könyvet elolvastad, jártál Levéltárban, interjúztattad a leszármazottait, felkerestél építészetben jártas szakértőket és kezdett összeállni a fejedben a film koncepciója. Honnan jött a dramatizált dokumentumfilm jelleg és a fikciós jelenetek, miért volt erre szükség, mennyiben különbözik így ez a film a többi „átlagos” dokumentumfilmtől? Mi volt a legnagyobb kihívás, nehézség a forgatás vagy úgy egészében a film kapcsán?
Szabó Szonja: A dramatizált elemek használata nem öncélú volt, hanem funkcionális: a cél az volt, hogy a néző számára is élőbbé tegyük azokat az embereket, helyzeteket és érzelmi dinamikákat, amiket a dokumentumok nem tudnak igazán megragadni. Egy fényképről vagy levélrészletből nem feltétlenül jön át egy ember karaktere – ahhoz valamilyen filmes eszközzel meg kell jeleníteni. Ezért döntöttünk úgy, hogy fikciós jelenetekkel is dolgozunk.
A kihívás ebben az volt, hogy megtaláljuk az egyensúlyt: ne váljon túl stilizálttá vagy „játékszerűvé” a film, de közben ne is maradjon túlságosan távolságtartó. Fontos volt, hogy a fikciós részek alátámasszák a dokumentarista tartalmat, ne eljátsszák azt.
– Rengeteg magyar életrajzi, dokumentum vagy történelmi film készült már egy-egy jelentős személyről, aki korának meghatározó alakja volt és kétségtelenül Lechner Ödön is megérdemli ezt a fajta figyelmet és „rangot”. Milyen célt szolgál ez a film amellett, hogy egy elfeledett építészzsenit hoz vissza vagy akár hoz be először a köztudatba? Gondolhatnánk, hogy ez a téma „csak” egy szűk kört érint, jelen esetben az építész szakmában tevékenykedőket, de Lechner Ödön élete, mentalitása, családi helyzete, veszteségei, konfliktusai mélyebbre is nyúlhatnak, mint csupán egy maximalista építészmester munkássága. Talán ez magyarázatként szolgálhat a dramatizált jelzőre is. Mit gondolsz erről? Mit mutathat meg ez a film egy átlag, hétköznapi embernek? Anélkül, hogy túl sokat spoilereznél a filmről.
Szabó Szonja: Lechnerről elsősorban az építészszakma beszél – a film célja az volt, hogy ez a beszédmód kitáguljon. Hogy ne csak a szakértők vagy az érdeklődő műkedvelők tudják, ki volt ő, hanem azok is, akik nap, mint nap elmennek egy-egy épülete mellett anélkül, hogy tudnák, ki is tervezte azt.
A film ennél persze többet is kínál: Lechner nem önmagát akarta megvalósítani, hanem valamit létrehozni, ami akkor még nem létezett – egy önálló, magyar építészeti stílust. Az viszont, hogy ezt a célt nem tudta teljes egészében véghezvinni, mert korának ízlése, a szakmai közeg és a politikai környezet is sokszor gátolta, egyfajta belső drámát teremtett.
Mégis: amit hátrahagyott, az ma is hat. Az épületei, a gondolkodása, a szándék, hogy valami sajátot, valami ránk jellemzőt teremtsen – ez az örökség ma is érvényes.
Címkép: Dobray Máté
A film plakátja
