Seidl Krisztián: „A nagymamámtól hallott, örökségként átadott családi történetek hozták igazán emberközelivé »Dönci bácsit«”
2025. augusztus 13. | 2716
Lechner leszármazottként, pontosabban Lechner Ödön szépunokájaként egészen egyértelmű volt, hogy Seidl Krisztián helyet és megszólalási lehetőséget kap a dokumentumfilmben, sőt, a fiatal építész sok forrásanyaggal, érdekességekkel is segítette a stáb munkáját, valamint egy-egy forgatási napon is jelen volt.
A családhoz köthetően még nagymamája, Szmrecsányi Zita (Lechner Ödön dédunokája) is szerepel a filmben, aki a családi hagyaték őrzője. Krisztián ereiben is csörgedezik a művész-építész vér – mely teljesen természetes ilyen családfával –, de elődjei sorában találkozhatunk egy másik híres-neves építésszel is, aki szintén megelevenedik majd a filmben. A Lechner-család egyik feltörekvő építészével próbáljuk közelebb hozni a művészetet kedvelőknek a lechneri gondolkodásmódot, illetve nem titkoltan felhívni a figyelmet a múlt értékeire és azok méltó módon való megőrzésére.
– Mesélj kicsit a családról, a lechneri kötődésről/szellemiségről, illetve arról, hogy hogyan fogadtad a film tervét és így, hogy beláthattál a kulisszák mögé mit gondolsz most a filmről, mennyire hitelesen mutatja be Lechner Ödönt, munkásságát és mentalitását?
Seidl Krisztián: A családunk Lechneri-ági leszármazottjai valami rejtett misztérium folytán át vannak szőve a művészetek iránti érzékenységgel és tehetséggel. Számos talentum adatott meg az építő-, képző- és előadóművészetek terén – sokszor ezek egymást erősítve jelentek meg. Az ősök és a tehetség iránti tisztelet legfőbb őrzője anyai nagymamám, Szmrecsányi Zita (Lechner Ödön dédunokája), aki a Sas utca 9. szám alatt élt a háborúig – abban az épületben, amit Lechner Ödön az apósának tervezett és amelyet maga is otthonául választott. Bár személyesen nem találkozhattak (Lechner Ödön 1914-ben halt meg, nagymamám 1940-ben született), a hely szelleme mégis közös szállal fűzi össze őket. Az épület Budapest ostroma során bombatalálatot szenvedett, melyben dédszüleim életüket vesztették, ám nagymamám csodával határos módon megmenekült.
Lechner Ödön szinte csak az alkotásaiban fennmaradó szellemi hagyatéka a következő évtizedekben a feledés homályába merült, csupán a kilencvenes években kezdett újra divatossá válni személyének emlegetése. Szobrokat avattak, emléktáblákat állítottak a magyar építészet kiemelkedő mestere előtt tisztelegve – ezek az elegáns ünnepélyek meghatározó gyermekkori élményeim közé tartoznak. Különösen emlékezetes volt számomra az Iparművészeti Múzeum lenyűgöző központi csarnokában átadott Magyar Örökség-díj, amelyet Fekete György laudált.
A hivatalos események komolysága mellett a nagymamámtól hallott, örökségként átadott családi történetek hozták elérhető közelségűvé, igazán emberközelivé „Dönci bácsit”. Elbeszélései során az életcéljától és saját hitvallásától semmiféleképpen el nem tántorítható alkotó géniusz egy rendkívül érzékeny, végtelenül szerető és életörömmel teli egyéniségként rajzolódott ki. Az elismert építőművész család iránti szeretete különös színt kapott a századforduló, a boldog békeidők kávéházi hangulatának sugárzó vibrálásában. Nagymamám anekdotáinak hangulata sokszor repít vissza ebbe a letűnt, mégis eleven miliőbe.
A film ötletéről egy véletlen egybeesés révén szereztem tudomást. Apai nagybátyám, Seidl Gábor gépészmérnökként került kapcsolatba Szemán Róberttel, akinek Lechner Ödön és Kőbánya iránti rajongására ismeretségük során figyelt fel. Ekkor már én is a Lechner Ödönt központba állító építészettörténeti doktori témámon dolgoztam, és színes adalékokat kaptam a Róbert által összegyűjtött tudásból. Sőt, mi több, Róbert végigkalauzolt az egykori kőbányai Lechner Téglagyár területén, bemutatva több családi emléket és fontos helyszínt. Nem sokkal később Róbert megkeresett a film ötletével, és felkért, hogy családtagként és szakértőként vegyek részt a produkcióban – melyet több szempontból is megtiszteltetésként éltem meg.
Egyrészt öröm látni, amikor valaki elkötelezetten és önzetlen energiával áll egy ilyen egyetemes, egyúttal hungarikumnak számító és értékeket bemutató ügy mellé.Másrészt különösen izgalmas volt a családi történetek alapján megalkotott fikciós jelenetek kidolgozása, amelyek szinte „Lechnerien” színezik ki a klasszikus interjú-dokumentumfilm műfaját. Ezeken a képeken keresztül ismerhetjük meg Ödönt, mint az atyját tisztelő fiút, a halálosan szerelmes férjet, a gyermekeit rajongásig szerető atyát, a részletekben elmélyedő alkotót, a hatalmas tudását tovább ajándékozó mestert.
Harmadrészt izgalmas élmény volt bepillantást nyerni a filmkészítés folyamataiba – a forgatókönyvírástól a kosztümös jelenetek felvételén át az utómunkákig. A kapcsolódás öcsémen keresztül még személyesebbé vált – Seidl Domokos, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett hangmesterként, a játékfilmes részek helyszíni hangmérnökeként vett részt a forgatásokon.
Krisztián a film egyik fikciós jelenetének forgatásán
– Rendkívül izgalmas és megkerülhetetlen téma veled kapcsolatban, hogy a Lechner-ág mellett bizony a Hauszmann dinasztiához is tartozol, Hauszmann Alajos a szépapád. Lechner Ödön és Hauszmann Alajos ellentétes elgondolásai az építészet fejlődése kapcsán a filmben is előtérbe kerülnek, az Ő kapcsolatuk dinamikája egyben drámaiságot is kölcsönöz a dokumentumfilm hangulatának. Lechner Ödön újító, kísérletező szemlélete - ahogyan korát meghazudtolva nyitott az újdonságok, a technikai vívmányok, a virtuóz formák felé - ment szembe Hauszmann Alajos historizmust, a klasszikus építészetet preferáló elképzeléseivel. Te építészként melyik irányzatot képviseled inkább, melyik áll hozzád közelebb? Mit gondolsz a két meghatározó építész kapcsolatáról, milyen hatással voltak az építészetre akkoriban? A különbözőségeikről már szót ejtettünk, de miben hasonlítottak, mit képviseltek együtt?
Seidl Krisztián: Hauszmann Alajos és Lechner Ödön munkássága jól példázza az alkotói életpálya két lehetséges modelljét. Míg az egyik habitus az addigi felhalmozott tudás esszenciáját tökéletesítiműveiben, a másik attitűd folyamatosan kutat, kérdéseket tesz fel, kapukat nyit és falakat dönt. Az igazi kérdés itt az alkotói szándék mögött rejtőző értékteremtés mibenlétében van. Hiszen a tudás tökéletesítése kimerülhet fantázia nélküli utánzásban, az újítás pedig elveszítheti mélységét és tartósságát a múló divatok áramlatainak hullámzásában. Szerencsére e két mester páratlan életművét nem csak az utókor, hanem már kortársaik is elismerték. Az építészet sajátságosan összetett, Janus-arcúságú műfaja nemcsak az alkotói hozzáállásban, hanem a művészi és a műszaki oldal versengésében is tetten érhető. Saját szakmai működésemben, amikor csak lehetőségem nyílik rá, a kutatás, az új utak felfedezése tölt el nagyobb örömmel.
A két szépapám munkásságát vizsgálva fontos megemlíteni, hogy a felszín alatt, a lecsupaszított épületeiket vizsgálva sokszor igen hasonló megoldásokkal találkozhatunk. Tudásukat karöltve pallérozták – előbb a hazai mesterek keze alatt, majd a kor legnevesebb építészképzésén, a Berlini Bauakademie-n. Ebből következik, hogy az éppen robbanásszerű fejlődésnek induló európai iparágak vívmányait mindketten virtuóz módon alkalmazták – a vasbetont, az acélszerkezeteket, az égetett kerámiákat. És nemcsak műszakilag táplálkoztak ugyanabból a forrásból: a tömegalkotás, a térszervezés, a funkcionális elrendezés is egy tőről fakadt. Igazi karaktereik akkor bontakoznak ki, amikor Hauszmann leteszi a voksát az itáliai reneszánsz mellett, Lechner pedig a francia kastélyépítészet táptalajába oltja a magyar népművészet motívumkincseit. Ekkor kezdődik meg az az izgalmas fejlődési korszak, amelyet két nagy ellentétes erő hosszú versengése katalizál. Ehhez hasonló párhuzamosságokat szinte bármely más kulturális, társadalmi vagy sport szférát szemlélve is bőven találunk.
Az egyre szélesebb művészeti, majd társadalmi bevonódást elért vitában azonban a cél közös volt: a magyar építőművészet fejlődése és kiteljesedése. A két ellentétes habitusú alkotó körül formálódó követőtáborok lehetőséget kínáltak arra, hogy a mesterek másik hivatásuknak, a tudás átadásának is teret adjanak. Természetesen ezt is személyiségeikhez illeszkedve valósították meg. A technokrata Hauszmann a műegyetemi hierarchia csúcsáig érve rektorként is határozottan képviselte építészeti hitvallását, míg a művészetekhez közelebb álló Lechner a mesteriskola szabadságával formálta követőit. A küldetésük mégis közös: a hatalmas felhalmozott tudást tovább örökíteni, a fiatal tehetségeket felismerni, felkarolni és kibontakoztatni.
– Lechner Ödön életútját nyugodt szívvel illethetjük akár a „végletek útja” kifejezéssel, hiszen egyes időszakaiban ünnepelt mester volt, rengeteg megbízatással szerte a Kárpát-medencében, komoly partneri kapcsolatokkal (pl. Zsolnay), aztán utolsó éveiben teljesen mellőzött lett, elfelejtették és egész egyszerűen munka és lehetőségek nélkül maradt. Párhuzamot vonhatunk a jelenkor „lechneri örökségével” is, hiszen míg néhány épülete csodás megújuláson esett át (kecskeméti Városháza, Postatakarékpénztár), addig több jelentőségteljes és a magyar építészet és kultúra fellegváraként emlegetett épülete (Magyar Iparművészeti Múzeum), korántsem kapott ennyi „törődést”, sőt... Mit gondolsz erről a párhuzamról, melyiknek mi lehet/lehetett az oka? Miért volt Lechner Ödön munkássága vagy akár személyisége ennyire „végletes”, megosztó, hullámzó? Mit vársz a filmtől, mi az, amit taníthat, megmutathat Nekünk a lechneri örökség, akár a művészeknek, építészeknek, ezen irányzatokat kedvelőknek vagy akár a hétköznapi embereknek?
Seidl Krisztián: Emiatt különös örömmel tölt el a film elkészülte, amely rejtett missziós célt is szolgál: bízom benne, hogy nemcsak népszerűsíti Lechner Ödön munkásságát, de reflektorfénybe állítja az általa létrehozott, felbecsülhetetlen építészeti örökséget is. Lechner Ödön sorsában van egy szomorú felhang, amely már életének derekán érezhető volt s máig tart a hatása: báregyes áramlatok a mester eszmeiségét ünnepelt ideálként tűzik zászlajukra, az érem másik oldalán a meg nem értettség és mellőzöttség érződik – elég csak az utolsó, megbízás nélküli éveire gondolnunk, vagy az Iparművészeti Múzeum jelenleg elhagyatott, rohamosan romló állapotára. Az ördög – mint mindig – most is a részletekben rejlik. Az egyre kiforrottabb stílusú Lechner egyre nagyobb hangsúlyt fektetett az apróságok kidolgozására, olykor talán túl sokat is – amik aztán a határidők csúszásához vezettek. Mindezek mellett az újszerű, paradigmaváltást hozó építészete nem mindenki számára volt könnyen befogadható, így került a „Cigánypalota” gúnynév bélyege életének fő művére.
Korának technikai vívmányait és szerkezeti megoldásait bravúrosan alkalmazó Lechner Ödön épületeihez igazi kihívás ma tervezőként hozzányúlni. Az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciójának esetében a Lukács és Vikár Építészstúdió által készített kiváló tervek csak az anyagi és politikai elköteleződés híján nem valósulhatnak meg. Az anno másfél év alatt teljesen felépített Postatakarékpénztár központi pénztárcsarnokának méhsejt üvegfedése műszakilag és technológiailag mára gyakorlatilag reprodukálhatatlan. Szerencsére a kihalóban lévő kézmíves szakmák újraélesztésén fáradozó Hauszmann Alapítvány oktatási programja új életet lehel több iparos mesterségbe. Így, az elmúlt időszakban a lelkiismeretes restaurátori gárda, az alázatos és letisztult építészi gondolkodás és a felelős beruházói szemlélet következtében több Lechner épület is csodálatosan újjászületett. A királynői Operaház udvarhölgyeként régi pompájában tündöklő lechneri MÁV Nyugdíjintézet bérházát a Bánáti + Hartvig Építész Iroda keltette fel Csipkerózsika álmából; a Sipeki Balás-villa a DMB Műterem minden részletében lechnerien átgondolt tervei alapján újult meg; a Kecskeméti Városháza eredeti kisugárzó karakterét pedig az ABC Group és a Fazekas Építésziroda munkatársainak köszönhetjük.
A Lechner örökség dokumentumfilm őszinte mementót állít Lechner Ödön élete és munkássága előtt. A produkcióban hűen ábrázolt, rendkívül összetett személyiségben megjelenik az alkotói kockázatvállalásra és a kulturális önazonosság keresésére való buzdítás, a jövőért való felelősségvállalás – mindezt a történelmet előre vivő párbeszéd hajtóerejével fűszerezve. Izgatottan várom, hogy a teljes filmet mihamarabb mozivásznon kivetítve is élvezhessem.
A Lechner Ödön Szakközépiskola névadó ünnepsége, melyen a nagybátyám, Szmrecsányi Boldizsár (Boldi) (k) által készített emléktábla avatására is sor került. 1993. április 23.
Lechner Ödön születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülés pulpitusára helyezett mellszobor és az ifjú családtag. 1995. augusztus 25.
Balra: Lechner Ödön születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülés a Földtani Intézetben, beszédet mondott Makovecz Imre. 1995. augusztus 25.
Jobbra: Az Iparművészeti Múzeum előkertjében Lechner Ödön szobrának koszorúzása nagymamámmal – az építőművész születésének 150. évfordulója alkalmából. 1995. augusztus 25.
Megemlékezés Lechner Ödön Fiumei úti sírjánál az építőművész születésének 150. évfordulója alkalmából. 1995. augusztus 25.
